DADAY FERENC 1914-2013 / Szombaton szülőfalujában, Kerkebarabáson helyezték örök nyugalomra Daday Ferencet

September 29, 2013 at 2:11am

DADAY FERENC – MISSION VIEJO - CALIFORNIA

 

 

BB: Majdnem egy éve történt a mostani beszélgetésünk előtt, hogy a 95. születésnapod alkalmából szerveztünk egy kiállítást a Los Angeles-i Magyar Házban, és valójában ott ismertelek meg. Már akkor világosan láttam, hogy egy olyan ember lakozik benned – és most is így van ez, egy év elteltével --, aki az élet minden vibrálását magában hordja, állandóan pulzál. Ha valaki csak a hangodat hallja, akkor eszébe sem jut, hogy túl vagy a kilencedik ikszen, egy örökifjú ember benyomása keletkezik. Fantasztikus dolog látni azt, hogy az életkorodnak megfelelő kicsit lelassultabb fizikai állapot ellenére ugyanolyan intenzitással élsz, mint gondolom korábban is tetted. Azt vélem látni benned, hogy ifjúságod hevével mész előre most is. Hogy tudtad mindezt fenntartani magadban? Valamilyen alapvető magyarázatot kell találnunk erre! Aktivitásod és energiád határtalan…

 

DF: Bizony! Ez az idők múlásával nem fogy! Éppen a tapasztalatok által gyarapszik az energia, ha ennek nevezhetjük egyáltalán. Egyre nagyobb hévvel megy az ember előre, mert programja van, valamit még szeretne csinálni. Most is van még programom, ezután is lesz.

 

BB: De azzal azért egyetértesz ugye, hogy nem olyan sok hetven, nyolcvanéves embernek van programja. Sajnos!

 

DF: Hát, hozzájárul az egészségesebb életmód is. Főképpen az, hogy az ember fizikailag is bírja. No, meg kapunk pofont is az élettől eleget, és ez bizony megedz bennünket. De túltesszük magunkat mindezen és azt mondjuk: azért sem adom fel!

 

BB: Te reagálsz az életre, neked dolgod van még, neked még meg kell mutatni valamit.

 

DF: Igen!

 

BB: Most itt ülünk nálad és a szobád falán készül az új festmény, amit a magyarországi kis szülőfalud templomába viszel hamarosan. A szülőfalud 96 év távolságra van! Fontos számodra még mindig? Neked még máig is élő kapcsolatrendszered van ott, sok ismerősöd. Tízezer kilométer távolságból is oda festesz…

 

DF: Ott születtem! Ott volt apám 30 évig tanító. Ott nőttem fel és még vannak kortársaim ott. Nem sokan ugyan, csak egy-kettő él még.

 

BB: Ez egy nagyon egészséges falu lehetett, ha még neked élnek ott hasonló korú, kilencvenhat éves kortársaid.

 

DF: Távol volt mindentől, a világ zajától. Eldugva Isten háta mögött. Azon kívül egy történelmi település. Nézd, itt van a címere, 1333-ban már létezett!

 

BB: És ott van ez a templom. Láttam különböző képeken, hogy téged ott nagyon nagy tisztelettel fogadtak. Mikor mentél egyáltalán először vissza Magyarországra és a faludba?

 

DF: 1967-ben voltam először ott ismét.

 

BB: Nagy változást éreztél az első visszatérésed alkalmával és később a helyi hangulatot illetően? Sok dolog változott meg?

 

DF: Hajaj! Annak idején nem mertek beszélni az emberek. Amerikai voltam! Az egy ellenség!

 

BB: Azért érdekes belegondolni abba, hogy te már a háború előtt is a filmes szakmában dolgoztál.

 

DF: Igen, pontosan a háború előtt dolgoztam a filmes szakmában. Vagy tíz filmben vettem részt, mint díszlettervező.

 

BB: Hogy jutottál te el ebből a kicsi, 1333-ban alapított faluból a háború előtti budapesti filmes világhoz?

 

DF: Abban a faluban születtem, Kerkebarabáson, és az elemi iskolákat ott végeztem. Majd jött a gimnázium és utána pedig mentem a festőiskolába.

 

BB: Igen, te 1938-ban végeztél a Iparművészeti Főiskolán. De volt valaki a családban, aki a festészet iránt felkeltette az érdeklődésedet?

 

DF: Igen, mondani akartam, hogy az egyik bátyám és a jó apám is festett. Nagyon jól rajzolt. Anyai nagybátyám, Szájer Lajos pedig elismert festőművész volt. A Bazilikában az egyik oltárképen is dolgozott. Szegény az első világháborúban, a fronton eltűnt, én személyesen nem is ismertem.  

 

BB: Szóval, a génjeidben valahol benne volt a festészet.

 

DF: Bizony, a génjeimben nagyon is benne volt. Apám az esztergomi pedagógus képzőbe járt és valami miatt rossz diák volt vagy nem tanult jól, és büntetésből még bent kellett maradnia a tanteremben a tanítás után egy óráig. Nem mehetett haza. Az ablakból lerajzolta a esztergomi bazilikát. Azt a precíz ceruzarajzot ma is őrizzük családi ereklyeként. Azon kívül, amikor már tanító volt sokat járt a környéken. Meglátogatták egymást a kollégák a szomszédos falvakban. Mindig egy kis vázlatkönyvvel ment és mindent lerajzolt, a falvat, a hidat, az embereket, a házakat. Ez a füzet egy másik ereklye számunkra.

 

BB: Szóval a génjeid által vezéreltetve a festőiskolába kerültél.

 

DF: Volt egy professzorom, aki mindig azt szokta kérdezni: „Na, barátom! Maga mi akar lenni, ha végez?” Én erre akkor azt válaszoltam: én történelmi festő leszek. Nem tudom honnan jött a gondolat, bár szerettem a történelmet. Monumentális képeket szerettem volna festeni. De az élet annyifelé sodort, hogy ez másképpen történt. A Corvin Áruháztól azonban akkor állandó munkát ajánlottak. Azt hiszem 140 pengős fizetéssel járt! Ez nagyon nagy szó volt! Akkoriban azt énekeltük:”havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel, én feleségül venném önt”, meg hasonlókat.

 

BB: A 140 pengős fizetéssel akkor jó esélyeid voltak valakit feleségül venni!

 

DF: Igen, de akkor még nem akartam nősülni. Persze az állást is hamar otthagytam. Nem szerettem a felesleges dolgokat, a felesleges utasításokat, ez egy nyugdíjas állás volt valójában. Egyszerűen dekorációkat kellett festeni.

 

BB: Számodra már fiatal korodban fontos lehetett az, hogy azt csináld, amit te szeretnél. A szabadság érzete!

 

DF: Igen, ez egy fontos ösztönös érzés volt. A főiskolán is ezt éreztem már. Akkoriban megtudtam, hogy a Filmirodán, nem messze a Fradi pályától, éjjelente lehetett díszleteket festeni. Persze odamentem! Ott ismertem meg egy tervezőt, Pán Jóskát, akit Rosenfeldnek hívtak korábban, csak magyarosította a nevét. Ővele kezdtem együtt dolgozni, akkor szerettem meg a filmes díszletmunkákat.

 

BB: Tehát Pán Jóska! De volt valami, amire konkrétan emlékezel, ami a legfontosabb lökés volt számodra ebben az irányban?

 

DF: Volt ám! Az édesapám az iskolában tartott színházi előadásokat. Ő csinálta meg a színpadot, a díszleteket. A háttereket is ő festette meg. Én meg élveztem. Rajta keresztül éreztem rá a filmes díszletek, a filmvilág ízére. Amikor pedig a Corvinban dolgoztam, ott volt szemben a Nemzeti Színház. Volt ott egy nagyon jó ismerősöm és minden főpróbára be tudtam menni. Na és érdekes az, hogy a sors hogyan alakítja az ember életét. Milyen előre nem látható dolgok miatt alakul így vagy úgy. Volt egy négy tagból álló díszlettervezői vállalkozói csoport, amelyet Stílusnak hívtak. Közöttük volt Varga Mátyás, aki a Nemzeti Színház díszlettervezője is volt. Őt kinevezték Kolozsvárra az ottani színházhoz. Kilépett a vállalatból, a Stílusból. Nem maradt ténylegesen díszlettervező, mert a többiek valójában építészek voltak. A vállalat gyakorlatilag tönkre ment. Simoncsics Jóska maradt egyedül, aki azt ajánlotta nekem, hogy csináljuk együtt tovább a Stílust, Simoncsicsot még a Filmirodából ismertem. Jó-jó! De hát tízezer pengő kaució kellett. A rokonságomon keresztül jutottunk el valakihez, akiről azt gondoltuk, hogy tudna segíteni. Egy hentesüzlete volt. Odamentem, és a feleségével elküldött Solymárra. Egy kis ház volt a mezőn. Az öreg mama odaadta nekem a tízezer pengőt, mert ott tartották. Mindenféle nyugta nélkül, csak úgy odaadta! És így indulhatott újra a Stílus. A tízezer pengőt meg 3-4 hónap alatt vissza is fizettük!

 

BB: Akkor nagyon jól ment a bolt!

 

DF: Hogyne! Nagyon jó lendületben voltunk, a legtöbb filmhez abban az időszakban mi gyártottuk a díszleteket. A Hunniában, Zuglóban dolgoztunk.

 

BB: Meddig tartott ez a filmes korszak. Mi miatt maradt abba?

 

DF: A háború idején szakadt meg ez a siker. Jóskával mi akkoriban kint laktunk Zugligeten. Én ott festegettem, ő pedig belső berendezéseket vállalt. Többek között a Gresham Palotában dolgozott. Az átalakítása volt. Jóska azt akarta, hogy a Greshamban, egy helyre tegyünk egy gobleint. Tetszett az ötlet és egy régi zsákvászonra festettem egy Raffaelo stílusú képet. Jóska hozta a printet és én arról nagyban megfestettem. Távolról senki sem mondta meg, hogy az valójában nem goblein. Utána meg jött az úgynevezett Igazoló Bizottság. Igaz, hogy én soha sem voltam semmilyen párt tagja, nem is leszek, de az Igazoló Bizottság osztályidegennek talált és kiraktak a Hunniából. Nagyon úgy éreztem, hogy engem kizártak a szakmából, ez nagyon rossz érzés volt nekem. A háború vége után a Külkereskedelmi Hivatal kiállításokat szervezett Zágrábban, Milánóban, Stockholmban.  Én is részt vettem ezeken. De Stockholmból aztán „elfelejtettem” hazamenni…

 

BB: megvolt a terved? Amikor kimentél Stockholmba, a kiállításra, akkor már úgy mentél, hogy tudtad, nem fogsz visszamenni? És azt is tudtad már, hogy mi lesz a következő lépés?

 

DF: Igen, a terv már kész volt. Volt kapcsolatom is hozzá. Szűcs Pali barátommal korábban együtt volt a műtermünk Pesten. Az öccse a Váci utcában volt úri szabó. Nagyon komoly kuncsaftjai voltak. Ő megkapta a kivándorlási engedélyt Buenos Airesbe. Ki tudta menekíteni a teljes szabó üzletét is! Az összes szövetet, de még a motorbiciklijét is! Nos, egy évet töltöttem Stockholmban és utána megkaptam az engedélyt Argentínába. De szép élet volt az egy év Stockholmban! Még tartott a kiállítás, amikor bejött egy férfi, egy ott élő magyar. Felismertem, valaha a vitorlázó repülőknél együtt voltunk vele, ő volt a Huszár Pufi! Ő bankember lett. A Skandinavska Banknál dolgozott. Vele volt egy másik magyar, Szabad Szilárd, aki fényképezőgépeket készített. Az ő boltjában dolgoztam végig Stockholmban.

 

BB: Buenos Airesbe érve már voltak ismerőseid, akikre támaszkodhattál.

 

DF: Igen, Szűcs Pali testvére várt már, foglalt nekem szállodát. Az argentin kaland hét évig tartott az életemben. Juan Domingo Peron elnök bukásáig, 1955-ig maradtam ott. Nekem eredetileg az volt az elképzelésem, hogy végig Argentínában maradok. Dél-Amerika jobban tetszett nekem, mint Észak. Volt Buenos Airesben egy magyar muzsikusnak, Kardos Imrének egy vendéglője. Az új emigránsok közül sok színész fordult ott meg. A Páger, meg a Komár Juliska, Eszenyi Olga, Vaszary Piri, Szilasi László és még sokan mások. Kardos ingyen adott nekik ebédet. Én is odajártam az elején.

 

BB: Mi volt a hét évben a legjobb? Mi volt a hét év summázása?

 

DF: Evitának dolgoztam! Az étteremben mindannyian kaptuk az ingyen ebédet. Egyszer csak Eszenyi Olga azt mondja, hogy valamivel viszonoznunk kellene Kardos jóságát. Mit tegyünk? Az étterem elég rossz állapotban volt, így átterveztem és átépítettük azt. La Pulga, azaz a bolha lett a neve. Éppen festettem a falra valamilyen népi motívumokat, amikor egy helyi magyar, Tautzig Gézának hívták, bejött az étterembe. Ő lakberendező volt és az argentin elnök feleségének, Evita Peronnak szállított bútorokat. Evita Buenos Airesben egy gyermekvárost építtetett éppen akkor. Minden pontosan olyan volt, mint egy igazi város, csak miniatűr méretben. Nos, Tautzigon keresztül ehhez a projekthez szerződtettek engem is festeni.    Nagyon érdekes feladat volt.

 

BB: Amikor megismerted Evita Peront, akkor már hallottál korábban róla?

 

DF: Érdekes a történet. Éppen benne voltam egy nagy festésben. A gyermekváros ebédlőjének nagy falát festettem. Gyermekmeséket. Ekkor elterjedt a hír, hogy jön Evita, mert meg akarja nézni miként halad a munka., mikor lehet avatni. Nagy előkészületek voltak a fogadására. De valamiért végül nem jött. És másnap sem. Lefújták a találkozót. Én persze dolgoztam. Harmadnap hatalmas vihar volt, szakadt az eső. Csak úgy lehetett ott közlekedni akkor, hogy fapadlókat tettek le a földre és azokon lehetett a nagy tócsák felett átmenni. Senki nem volt már bent, csak én és a segédem. Nagy csend volt, egyszerre a segédem odarohan hozzám és mondja: forduljon meg, itt van Evita! Nem fordultam meg, tettem a dolgomat. Hallom ám, hogy női hangok mögöttem azt mondják: nézd milyen szép! Biztos tetszett nekik a módszer is, ugyanis nekem volt egy pingáló botom, aminek a végén volt egy széndarab. Ezzel rajzoltam fel a körvonalakat, majd pedig utána festettem már színekkel.  Nézd csak! Ott van a bot a sarokban, most is! Szóval, hallván Evita hangját és dicséretét megfordultam, odaléptem hozzá és kezet csókoltam neki. Tetszett neki, mert arrafelé nem volt szokás a kézcsók. Meg is kérdezte, hogy honnan származom. Magyar vagyok – mondtam! Ez volt az első találkozásunk. Egyszer sokkal később, amikor bemutatták az Evita című filmet, írtak rólam egy amerikai újságban: „a művész, aki kezet csókolt Evitának – nem a színésznőnek, hanem az eredetinek!”

 

BB: Tudod, hogy az Evita című filmet Magyarországon forgatták?

 

DF: Igen, hallottam.

 

BB: Egy gimnáziumi osztálytársam pedig, aki később színésznő lett, Evita szerepét énekelte az Evita című musicalban… Szóval, akkor sokat festettél állami megrendelésre. Hogy gondolod, megtalálhatók még ma is ezek a festmények?

 

DF: Azt nem tudom! De tényleg sokat festettem.

 

BB: Az argentin belpolitikai helyzetben változás állt be, Peron megbukott. Akkor azt gondoltad, hogy neked tovább kell menned onnan?

 

DF: Hogy is volt ez? Éppen vidéken dolgoztam, Villa Mercedes-ben. Evita ugyanis nem csak Buenos Airesben, hanem különböző vidéki városokban is létesített gyermekvárosokat. Azt hiszem 50 ilyen város volt tervbe véve, de persze még csak az elején voltunk. Nos, akkor jött a hír, hogy Evita meghalt. Nagyon rövid időn belül szinte mindenki a városból ehhez a projekthez zarándokolt, amelyet Evita létesített és még nem volt kész. Mindenki feketébe öltözött és égő fáklyát tartott a kezében. Hosszú órákon keresztül imádkoztak ott. Ugyanakkor kaptam a táviratot, hogy a feleségemet bevitték Buenos Airesben a kórházba a szülészetre. Két napra Evita halála után megszületett a lányom. Képzeld el, hogy egy szál virágot sem tudtam a feleségemnek venni, mert általános gyász volt az országban és minden elképzelhető virágot a ravatalhoz, illetve a különböző emlékhelyekre halmoztak fel. Hát, ez volt Evita! A nép szentként tisztelte. Nem sokkal később Peron elnököt megbuktatták és akkor elhatároztuk, hogy elmegyünk Amerikába. Feleségemnek különben is megvolt már a bevándorlási engedélye korábbról és már nem is lehetett tovább húzni az időt, mert lejárt volna. Emlékezetes volt az utazás. A nagy, négymotoros repülőn mi hárman voltunk utasok, meg egy férfi, aki valami tehénpásztor lehetett, mert elviselhetetlenül büdös állatszaga volt. Az egész repülő átvette ezt a szagot.

 

BB: Hova érkeztetek meg? Volt valami kapaszkodó, ismerős? Amikor argentin földre tetted a lábad, legalább már voltak ott ismerőseid.

 

DF: Nem! Floridában szálltunk le és egy távoli ismerős Atlantában, Georgia-ban élt. Ez a Vécsey nevű nőgyógyász segített abban, hogy egy nyomdában munkát kapjak. Persze ennek a munkának semmi köze sem volt a művészethez, de beindulásnak jó volt. Közben meg figyeltük az újságokat. A feleségem nézte folyamatosan a Los Angeles-i, a Chicagó-i és a New York-i nagy újságokban a hirdetéseket. És már az első napom után mondta: a legtöbb művészt Los Angelesben keresik. Gondolkodtunk, meg tudtuk persze azt is, hogy Los Angelesben van a filmvilág központja is. És elindultunk. Atlantában már vettünk egy autót és azzal indultunk neki az útnak. Ez 1955-ben történt még.

 

BB: Akkor ti majdnem 56-os bevándorlóknak számítotok. Hiszen a Los Angelesben élő magyarok egész nagy része 1956-os emigráns.

 

DF: Én már egy Burbank-i Portrait-Art Stúdióban dolgoztam 1956-ban, amikor hallottam a rádióban, hogy mi történik Magyarországon. Jézus Mária! Megint mennyi vér fog folyni! Szóval folyamatosan hallgattam a híreket. Aztán megjelentek a menekültek, mi is adtunk négy főnek ideiglenesen szállást.

 

BB: Életed valamennyi állomásán szorosan kapcsolódtál a színekhez…

 

DF: A piktúrához!

 

BB: Nem is annyira a szakmád, hivatásod a festészet, mint a hobbid, a szerelmed. Elégedett vagy azzal, hogy te festő vagy?

 

DF: Ha újra születnék, akkor is festő lennék. Persze sok mindent másképpen csinálnék. Mindent sokkal jobban!

 

BB: Hogy került a te festészetedbe két amerikai elnök is bele. Láttam a Reagan portrét, no meg a híres képedet, „Nixon alelnök az andaui fahídnál”.

 

DF: Mondtam, hogy folyamatosan hallgattuk a híreket az 1956-os eseményekről. Egyszer csak azt hallottuk, hogy Richard Nixon, az Amerikai Egyesült Államok alelnöke meglátogatta Ausztriában, az osztrák-magyar határnál a magyar menekülteket. Felkaptam a fejemet és rögtön belém nyílalt a felismerés, hogy ez egy történelmi jelentőségű esemény. Ezt meg kell örökíteni! 1972-ben készültem végül el vele. Nem volt egyszerű, mert sok idő és sok pénz ment bele. Anyagilag senki sem honorálta. Azaz mégis csak volt valaki! Burbank-ben éppen bővítettem a műtermemet, ott festettem ezt a képet is. A munkásokat a bővítési munkálatok végén behívtam egy italra, ahol látták a letakart nagy képet. Nagyon meg akarták nézni. Miután nem tartoztak a magyar kolóniához, ezért beleegyeztem és lehúztam a takarószövetet a képről. Nagyon elcsodálkoztak és a vezetőjük, a vállalkozó azt mondta: Tudja mit? A számla utolsó részletét a bővítésért ne fizesse ki…Nagy gesztus volt ettől az egyszerű embertől!

 

BB: Nixon hol látta ezt a képet első alkalommal?

 

DF: Húsz évvel később, a Yorba Linda-i Nixon Emlékkönyvtárban és Múzeumban. Még Nixon elnöksége idején beszéltem a kabinetfőnökével, akivel megegyeztünk abban, hogy a képet tényleg majd oda kell elhelyezni, ahol Nixon politikai pályafutását mutatják be. És kivártam a majdnem húsz évet! Megnyitották a könyvtárat, Nixon ott volt és én pedig odaajándékoztam a képet. Most is ott van!

 

BB: Van olyan képed, amire azt mondod, hogy ez az én kedvenc „gyermekem”? Vagy mindegyik az?

 

DF: Nem is tudom, hogy mit mondjak neked! Talán a „Pioneer” sorozatom áll a legközelebb hozzám. Ez egy kicsit emlékeztet a gyermekkoromra is. Ezek a „pioneer”-oknak -- akik jöttek az új hazájukba, Amerikába – az egyszerű, szerény életéről szólnak azok a képek. Ahogyan én is éltem gyermekkoromban.

 

BB: Mondtad, hogy ha újrakezdhetnéd az életedet, újra festő lennél…

 

DF: Feltétlenül!

 

BB: Meg lehet azt fogalmazni egy ilyen hosszú és tartalmas élet alapján, hogy mit és miként tennél másképpen? A te életedben óhatatlanul voltak egyre újabb és másabb impulzusok, hiszen több helyről el-, illetve tovább kellett menned. Ha egy helyen tudtál volna maradni, akkor tényleg biztosan máshogy tudtad volna tenni a dolgodat.

 

DF: Na, itt van a lényeg! Az élet annyiféle hullámot hozott, ide – oda…Ez a sok mozgás elvette a figyelmet a képzőművészettől! Amibe bele kellett volna tenned a lelkedet, azokba nem tudtad beletenni teljesen a lelkedet. Például amiket az Evitának csináltam, ahhoz a lelkemnek semmi köze. Élni kellett valamiből, ezért dolgoztam.

 

BB: Szóval kell ahhoz a nyugalom, hogy valaki nagyon komolyan, folyamatosan tudjon alkotni? Kell a röghöz kötöttség?

 

DF: Van, aki csak csendben tud zenét komponálni. Bach-nak viszont kifejezetten szüksége volt komponálás közben a zajra, a gyerekek mindig ott ricsajoztak körülötte.

 

BB: Mik a terveid most?

 

DF: Itt van a falon a kép, amin most dolgozom. A Kerkebarabás-i templom falára kerül. Már korábban több képet festettem oda. Május 5-én utazom a szülőfalumba, addigra kell a képnek kész lennie.

 

BB: A kilencvenhat éves fiatalember, aki itt ül velem szemben, hogyan viseli a hosszú repülőutat, egyáltalán az utazást? Nem nehéz?

 

DF: Nem, annyira visel csak meg, mint mindenki mást.

 

BB: Nos, a te hallatlan szellemi frissességed rányomja bélyegét az egész életviteledre. Ha ez nem így lenne, akkor biztosan nehezebben menne mindez.

 

DF: Hát, ezt én nem tudom, hogy ez a frissesség így van-e. Higgyem el neked?

 

BB: Hidd el! Szóval májusban utazás!

 

DF: Május 30-án lesz a kép átadása. Utána pedig kezdődnek a rokoni programok, mindenkivel találkozni kell. Na, látod az a nehéz, nem a repülőút… De azért lekötöm magamat. Ha befejeztek valamit, már rögtön az újon gondolkodom. Mit lehetne csinálni!?

 

BB: Bizony, ha az ember állandóan, törés nélkül arra gondol, hogy mi a következő, mi a következő, akkor van következő!

 

DF: Igen, pontosan ez a helyzet velem…