1956
Néhány hét múlva lesz az 55. évfordulója az október 23.-i eseményeknek. Azért hívom eseményeknek, mert két esemény történt egyidejűleg. Mint egy politikai puccs kezdődött – Moszkvából irányítva, majd a mesterségesen kreált zűrzavar népfelkeléssé fajult.
Azon tűnődtem, hogy mit is csináltam október elején 1956-ban. Az év júniusában érettségiztem a Puskás Tivadar Távközlési Technikumban, mint telefon technikus. Első munkabeosztásom az volt, hogy vidéki telefonközpontokba jártunk kiküldetésbe a főnökömmel ellenőrizni, feltérképezni, vizsgálni a különböző telefonrendszereket. Szeptember végén Székesfehérvár környékére küldtek bennünket (2 személyt), egy katonai létesítményre, hogy az ottani titkos telefonközpontot ellenőrizzük és működését kipróbáljuk. Mikor megérkeztünk, csak egy óriási függőleges rádió antennát és egy katonai őrházat találtunk. Igazoltatás után az őrházon keresztül beengedtek a földalatti óriásbunkerbe, ahol rádióleadó, távirati leadók és – a mi számunkra – egy óriási telefonközpont volt. A telefonközpont vadonatúj volt, és még sosem volt használva. Nagyságát tekintve – szükségállapot esetén – el tudta volna látni az egész ország katonai, és a kormány kommunikációs igényeit. Utólag visszagondolva – ott valaki tudott valamit, amit mások nem. Nekünk október 20-ra be kellett fejeznünk ott minden munkát. – Talán már készültek valamire?
Az évek folyamán sok tény jött napvilágra, ami számomra is jobban megvilágította az eseményeket 1956-ról. A történelem egy kicsit hosszú és bonyolult, de dióhéjban a következtető mondható:
A szovjetek „bögyében” volt Rákosi és társai kegyetlen uralma. Mivel azonban Sztálin volt Rákosi pártfogója, nem tudtak ellene semmit tenni. Amikor Sztálin meghalt 1953-ban, Rákosi elvesztette legfőbb pártfogóját, és a szovjetek támogatását. A szovjetek ekkor lefokozták Rákosit, és csak a párttitkári rangját tarthatta meg, míg Nagy Imrét – aki szintén vérbeli kommunista volt – jelölték miniszterelnöknek. Nagy Imre nem volt kegyetlen, mint Rákosi, és próbált könnyíteni a nép helyzetén. Ez nem tetszett Rákosinak, és mindenhol, ahol tudott keresztbe tett Nagy Imrének. Hamarosan mégis Rákosi került újra fölénybe, de akkor már a szovjetek segítsége nélkül. Ez volt az oka, hogy a szovjetek a puccsot terveztek, és ezzel Rákosit, és társait a hatalmuktól végleg megfosszák. Egy puccshoz azonban mindig kell káosz. Így kezdődött „Október 23”.
Egy kis harc be volt kalkulálva már a tervezésnél. A rendőrség és katonaság még kisfegyvereket is adott a népnek. A lövöldözések megteremtették a szükséges káoszt, mire a szovjetek napokon belül kiröpítették Rákosit és társait a Szovjetunióba – örök nyugdíjra.
Tudni illik, hogy a kezdetnél szinte minden valamire való vezér kommunista volt. Nagy Imre kormánya mind kommunista, vagy szocialista volt. Kádár is ennek a kormánynak volt a tagja. Amint Rákosi eltűnt, megkezdődött a harc a hatalomért a Nagy Imre és a Kádár frakciói között. Közben ment a harc az utcán.
Amire nem számítottak az elvtársak, hogy a nép és az (ál-) pseudó-kommunisták sokkal komolyabban vették a lehetőséget, és tovább harcoltak egy barátságosabb szocializmus kiépítéséért. A szovjetek egy darabig csak figyelték a Nagy – Kádár hatalmi harcát, és közben felkészültek a katonai beavatkozásra, – ha a Nagy kormány nem tudja leszerelni a népet. A hatalmi harcban Kádárnak jobb stratégiája volt, mint ellenfelének. Nagy az utcai harcosokkal tárgyalt, akik egyre több lehetetlen követelménnyel jöttek elő. Az sem használt, hogy az utcai harcosoknak jó néhány vezetője is kommunista volt és a saját hatalmát próbálta kiharcolni. A harcos csapatok nem voltak egyesülve. A kommunisták a barikád mindkét oldalán reprezentálva voltak, tehát függetlenül, hogy melyik oldal nyer, a kommunisták győztesen kerülnek ki. Kádár, aki jó sakkozó lévén átlátta a helyzetet, azonnal lepaktált a szovjetekkel, akik addigra már ugrásra készen voltak, és jöttek. Kádár ezek után felakasztotta az ellenzéki kommunistákat.
A naiv nép, diák, munkás az utcákon nem tudta, hogy tulajdonképpen kihasználták őket. Ők komolyan hittek a „forradalomban”, a MEFESZ 16 pontjában, harcoltak, meghaltak a jobb jövő reményében. Ők voltak az igazi szabadságharcosok, az igazi „ÖTVENHATOSOK”. Itt az emigrációban mi ŐKET ünnepeljük, ŐKET tiszteljük, RÁJUK emlékezünk.
Sajnos a 300,000 menekült (az USA kb. 30,000-et fogadott be) szabadságharcosok között volt jó néhány beépített kommunista, vagy kommunista szimpatizáló egyén is (AVH III/II, III/III ügynökök). Ezeknek az ügynököknek az volt a feladatuk, hogy jelentsenek és bomlasszák a magyar emigrációt, amit sikeresen teljesítettek, és még a mai napig is tevékenykednek.
Los Angeles és környékének magyarsága október 23.-án fogja ünnepelni, tiszteletét tenni, és megkoszorúzni az „igazi 56-os szabadságharcosok hőstetteinek” állított emlékművét. Sajnálattal vettem tudomásul (de többen osztoznak véleményemben), hogy az eredetileg meghívott Kubinyi Tamás meghívását, – aki az ünnepi szónok lett volna, és a meghívást már elfogadta, – helyi politikai nyomásra a rendezők visszavonták.
Kubinyi Tamás – az emigrációban is közkedvelt ECHO-TV egyik műsorvezetője – helyett, Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkára lesz az ünnepi szónok.
Úgy látszik, megint állami ünnepet fogunk ünnepelni, és nem az emigrációban hagyományos 56-os ünnepet.
Fényes Attila